A fiú elgondolkodva caplatott a latyakos úton. 1913 decembere szélsőséges időjárást hozott Budapestre: egyik nap úgy hullott a hó, hogy szinte a házból sem lehetett kijutni, másnapra viszont mindent elöntött a sáros víz, csakhogy utána ismét jéggé fagyhasson.
Gyula már jól ismerte a szürke, télen korhadt kórókra hajazó fákkal szegélyezett utcácskát, ahol más sem töltötte ki szinte az egész utat, mint a mogorva, határozott viktoriánus oszlopokkal rendelkező árvaház, amelyben a közeli kolostor nővérei nevelgették az árvákat a legkülönbözőbb korosztályból. Rendíthetetlenül ragaszkodtak a maguk itt-ott besavanyodott szabályaikhoz, de senki sem hibáztathatta őket, hisz nagyrészük sokat megélt, ráncos vénlány volt már, akik reszelős hangon sipítva közölték a gyerekekkel, ha nem megfelelően jártak el valamely nevelésüket szolgáló feladat teljesítésében, és bár Gyula úgy tudta, hogy az árvák soha nem kaptak verést, mindenesetre ott álltak a maguk robosztus valójában a kőtömbszerű lépcsők, amik a bejárat előtt voltak hivatottak sugározni, hogy itt ám van rosszabb büntetés is néhány reszketeg pofoncsapásnál; hangoskodás, nem illendő viselkedés és minden egyéb életjel kiadása, ami tudatta volna a világgal, hogy ez a gyermekotthon még létezik, szigorú megtorlást vont maga után a kőtömbök és más épületrészek tisztárasikálásával és felsöprésével. Persze nem egyszer tűntek fel itt-ott csoportokba verődve a gyerekek, hogy lázadozzanak, mégis az egész helyzet borzasztóan komikus volt, hisz mindezek ellenére a nővérek szeretteljes gondoskodással vették körbe az árvákat. Hiába szükségeltetett volna még ezerszer is több pénz a jólétükhöz, általános vidámság lengte körül a komor épületet, és ezért szerette mégis Gyula a kórókkal körbevett utcácskát, ahol a másik kiemelkedő ház az övék volt.
Bár a Panyi család szegényebb környezetben élt, mint amit megengedhettek volna maguknak, ezt a család egyik tagja sem bánta. Igazából természetüknél fogva a büszkeség és a gazdagság jellemezte körüket, ennek ellenére a szülők már nem kételkedtek a csendesebb élet nyugodtságot, és biztonságot daloló hangjaiban. Lassan Gyula is kezdte már megszokni otthonukat, de a neveltetés és a régimódi társadalmi normák még mindig ott visszhangoztak a fiú fejében is, nagyapja szájából.
Gyula édesapja, Lázár pontosan a kiegyezés évében látta meg a napvilágot, de szülői sulykolásra mégiscsak katonaként illetve néhol politikusként is működött. Panyi Lázár életében a feleségével való megismerkedés zökkentette ki a „régi világ“ komótos rendjéből és ébresztette rá, hogy a monarchia is kezdett mondernná válni. Edittel viszont csak sokkal később kötötték meg a házasságot, mintegy annak ünneplésére, hogy most már nincsenek korlátokhoz kötve, és aktívan utazgattak, de a haza ügyeit sem elhanyagolandó, mindazt, amit külföldről magukkal hoztak, Lázár igyekezett hasznosítani és újításokat tenni munkájában is. Fiatalságuk ellenére a pár hamarosan nagy mértékű élettapasztalatot szerzett, és úgy érezték, itt az ideje megkoronázni életüket: a Millenium ünnepségekkor egybekeltek. Nem sokkal ezután született meg Gyula, és nagyszabású terveket követően a Panyi birtok is, egészen majdnem Budapest szélén. Szokatlan volt ilyenkor már városban a nagyobbacska családi rezidencia, mivel a munkásnépek számára épített kicsiny lakások sorai özönlötték el Pestet a gyárakkal egyetemben. Az értelmiség és vagyonosabbak mind a belvárosba szorultak, és bár Gyulához igencsak közel volt a proletaritás lehangoló látványa, még nem részesült egy ilyesmivel kapcsolatos élményben sem, annak köszönhetően, hogy a még újnak számító és kiépülő földalatti hálózattal kellő gyorsasággal tudott eljutni a gimnáziumba és minden egyéb helyre Budapesten.

Gyula befordult a sarkon, és már meg is pillantotta otthona hófödte tetejét és az árvaház tiszteletet parancsoló sziluettjét is. Gyakran találkozott az árva gyerekekkel, amint néhány patyolattiszta, szigorúan egyenletesre vasalt reverendába burkolt nővér kíséretében elhagyták az árvaházat, és a korabeliek fel is figyeltek rá, amint hangos szóval köszöntötte a ruhából csak a fejüket kidugó apácákat, akik furcsálva őt, de válaszoltak üdvözlésére. Egy aranyszőke, szeplős lány még szemtelenül rá is vigyorgott és jót mulatott nevelőin, ennélfogva Gyulával már anélkül tökéletesen megértették egymást, hogy akár egyetlen szó elhagyta volna a szájukat. Igazán szót váltani a másikkal, sajnos sosem volt még lehetőségük.

Ekkor hirtelen valami felkeltette a fiú figyelmét az utca túloldalán. Már majdnem a házuk kapujába is ért, mikor megpillantotta a szőke hajú lányt, ahogy az udvarban dideregve teregeti a frissen mosott ruhákat. Egyedül volt. Nagy kihágást követhetett el, hogy ily szörnyű büntetésben van része, gondolta Gyula mosolyogva, majd fél pillanat múlva már a magasban lengette a kezét nagy odaadással, hogy észrevegyék őt. Hamarosan a túloldalon is feltűnt a rendellenesség a szürke utca egyhangúságát illetően, és a szomszéd elvigyorodott, ahogy megpillantotta Gyulát. Kibújt a lepedő és ruharengetegből, körbekémlelte a háztájat a nővérek jelenléte után és óvatosan intett a fiúnak. Gyula pedig, mint valami rossz színdarabban, rájátsszva az óvatosságra átlopózott az út túloldalán. A lány pedig félig-meddig kuncogva, félig pedig szemeit forgatva a fiún a hideg vaskerítésnek nyomta hátát.
- Ezért dupla annyi ruhát kell majd kiteregetned, nem gondolod? – nevetett Gyula.
- Nem tudok róla, hogy az is benne lenne a nővérek szabályaiban, hogy idegenekkel tilos beszélgetni. Ráadásul még el sem hagytam az otthonom területét!
Mindketten felnevettek. A lány úgy mondta ki az „otthonom“ szót, mintha a kissé rideg árvaházat tényleg a családja házának tartaná, vagy legalábbis volt benne valami meleg érzés, ami utalt rá, hogy a sorsa egyátalán nem tragédia, sőt, szereti ezt a közösséget. És egy bizonyos mértékig talán így is volt.