Hópehely

I drove through the front yard
I parked on the bridge
I saw the coastline like I never did
You know nothing lasts forever
No nothing lasts forever

I swore that I left you inside of the glove box
Next to the other things I never use
I thought we’d be in this together
Until I heard the news.

Ő csak nézett rám szomorkásan apró, feketén csillanó gombszemével, hosszú füle lekonyult, a puha, pamut szőre irdatlanul bolyhosodott, farkincája félig leszakítva lógott, miközben felemeltem őt a karosszékből.

Hópelyhecske. Ő volt az. Határozottan bámult rám a szoba félhomályában minduntalan megróva az elmúlt évek könyörtelenségei miatt. Nem szólt semmit, kis, varrott szájacskája ugyanúgy kunkorodott, akár tíz évvel ezelőtt.
 Kérlek, ne haragudj, tudod, hogy semmi nem tart örökké!  Hópehely viszont szótlanul, kíméletlenül vizslatott tovább és én kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.
Az ég lassan, de biztosan szürkéllett a ház fölött, és a redőnyön át beszűrődő fénycsíkok megvilágították a játéknyuszi pofikáját, amire már rá sem bírtam nézni.
Jól, van ha ezt akarod! Megfeszítettem az arcvonásaimat és kemény kifejezéstelenségbe kényszerítve az izmaimat öltözni kezdtem. Mindezalatt ő csak tovább fúrta tekintetét az enyémbe, még mindig igen mérges volt rám. Elképesztő gyorsasággal kaptam magamra a régi göncöket,  hirtelen megint tíz évesnek éreztem magam, mintha még mindig ugyanaz a gyerek lennék, aki egy szál fürdőnadrágban hajnalok hajnalán visongat a barátaival végigszántva a város melletti homokos tengerparton.

Hópehellyel együtt a tükörbe néztünk, és megállapítottuk, hogy mind a ketten temérdeknyit változtunk az elmúlt évtizedben. Nem volt többé ő az én kis nyuszim, akit kedvemre szorongattam, amikor akartam, vonásai megélesedtek, komorabbak, felnőttebbek lettek. Az én arcomról viszont még mindig az ártatlan kissrác nyúzott tükörképe tekintett rám, hiába volt a borosta, a mélybarna szem az egész összhatást lágyabbá tette.
Többet változtál, mint én! – sóhajtottam Hópelyhecskének, mire az ő füle mégjobban lekonyult és eltűnt a belsejében lévő kifakult rózsaszín foltocska.

Hópehely soha nem szerette a műzlit, mindig csak nézte, ahogy adagolom magamba, aztán komótosan, mint a hörcsög, elropogtatom a darabkákat. Minden áldott reggel megkínáltam, de ő csak pamutrépácskákat volt hajlandó elfogadni, a cukros, tejben szétmáló kockákat sosem.
Aztán megfogtam a kezét, és magam után vonszolva a garázsba vittem. Ott állt apa régi autója, amit nekem ajándékozott, és bár rozoga volt, hogy minden egyes gázadásnál puffantott egyet, mégsem tudtam kiadni a kezeim közül.

Emlékszel még? – pillantottam rá, öröm fényét láttam villani a szemében. Hogyne tudta volna felidézni, amikor még a kocsi új volt, órákat furikáztunk a parton, a napfényben felvágósan csillogó, szépen fényezett abroncsokkal és polírozott motorháztetővel, hátul a bőrülésen vigyorogva, miközben apa elöl ülve vezetés közben cigarettát szívott, hátra-hátra pillantva a fiaira.
Apa már nincs velünk, az abroncsokat cserélni kellett, a motor teteje pedig poros lett. Tényleg semmi nem tart örökké.
Beszálltam a kormányhoz, Hópelyhecskét pedig feltettem a rádióra. Szeretett ott ülni és kiválasztani a zenét. Sokszor csak úgy magától csavarodott el az adó, amikor neki éppen nem tetszett a szám, ami a kocsiban dübörgött.
Kihajtottunk a feljáróról, le az utcára, be a városba. Egész picike település volt ez, éppen annyira, hogy mindenki ismerjen mindenkit, mégis városnak lehessen nyilvánítani. A hentes korán nyitotta a boltot, most is kedélyesen felém intett, majd amikor meglátta az ablakban Hópelyhecskét, szemöldökét felvonva követett minket a tekintetével. Az emlékek kavarodása egymást kergette arcán furcsa izomrángásokban megnyilvánulva, ahogy felsejlett előtte az apám, a nyolc éves jómagam és Hópehely. Akkor is mindig együtt jártunk a boltjába.
A téren álló karcsú toronyban ketyegő óra fél hetet ütött. A park még csendes volt, csak egy-két egyenesre tetováltatott szemöldökű negyvenes női egyén sétáltatta a bokrok közt a pincsijeit, hosszú, elegánsan füstölgő dohánnyal a kezükben. Mi viszont továbbhajtottunk, egészen a halászboltig. Hópit a zsebembe ültettem, úgy léptem be a veterán halász-vadász Mikes úr által vezetett üzletbe. Kértem damilt, meg vettem egy doboz csalit és kukoricát is. Mikor az úr meglátta Hópit kilógni a dzsekimből, rögtön jóízű mosoly jelent meg a szája sarkában, arról kezdett regélni, hogy mennyire jókat pecáztak ők az apámmal.
 A horgászbot már a csomagtartóban várt. Betettem oda a most vásárolt kellékeket is, majd mikor mindketten bevágódtunk a kocsiba, láttam, hogy a plüssnyulam pamutarcocskájára izgatott vigyor ül ki.
Lehajtottam a töltésen keresztül a lebetonozott ösvényre, be a bozótba, majd befordultam, és leparkoltam a hídon.Úgy láttam aznap reggel a partot, mint még soha. A saját kezűleg gumizott parittyával kilőttem néhány kukoricaszemet, hogy beetessem a halakat, vártam egy órácskát. Addig Hópelyhecskével ültem a homokban, hol ő pillantott rám, hol én őrá.

Egy szikrányi haragot sem éreztem a jelenlétében abban a pillanatban.
Megértette, hogy nem azért tettem őt a kesztyűtartóba, mert már nem szerettem, csak egyszerűen annak az időnek is leáldoztak, amikor vele lehettem. Csak mosolyogtam rá, mialatt a nap egyre magasabban hágott az égre, rózsaszín oldatba foglalva a körülöttünk lévő világot.
Egy kecsege, egy harcsa meg egy kis bajuszos hal. Hópi szeme körül apró ráncok jelentek meg, miközben leakasztgattam a horgokra akadt állatokat.

***

Hópi minden napon visszahozott nekem egy emléket sráckoromból. Néztünk együtt fényképeket, régi filmeket, családi videókat.  Igazából egy picit vissza is hozta belém az életet. Megértettem, hogy nem rossz dolog, ha az egykori hatalmas sztori élményét már csak néhány elsárgult fénykép képes töredékekben megragadni. Az élet nélkülem is menne tovább, de talán így még jobb lesz, ha én is részt veszek benne.
Már nagyon vártam délelőtt a postás megérkeztét.Idegesen turkáltam a postaládában, és próbáltam a fogaimat összeszorítva tudomást venni arról, hogy a kezem megtorpant egy élesen csörgő borítékban, ami nem lehetett más, csak az eredmény. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, félve Hópelyhecskére pillantottam, aki bátorítóan megszorította a kezemet, miközben feltéptem a papírt. Rábámultam az írásra, óvatos mosolyra húzva a számat. Tényleg nem kell többé állnia az élet folyamának. Végre meg tudtam fogni egy momentumot, hogy belecsöppenhessek, és hagyjam sodorni magam.
Azt hittem, ez a kaland is csak majd ránk vár...ketten vészeljük át, tudod, mint minden akadályt. De kívülről szóltak bele a dolgok alakulásába. Lehet találgatni, hogy milyen erő volt az, amely idehozta nekem Hópelyhet, vagy arra késztetett, hogy valahogy visszatömködjem magam a saját bőrömbe. De nem érdekes. Kezemben volt a papír, hogy felvettek arra az egyetemre, amivel annyit vesződtem, hogy bekerüljek. Fogtam a levelem, beszaladtam a házba, vigyorogtam egy sort, majd a plüssnyulam az étkezőasztalra téve szedelődzködni kezdtem, hogy minél hamarabb kész legyek.
Észre sem vettem, de Hópehely másnap már nem volt az asztalon. Csak úgy hirtelen tűnt el a sötét éjszakában, mint ahogy hajnalban megpillantottam a félhomályban. Boldog, elégedett volt az arckifejezése, amikor utoljára láttam. Szerettem volna még neki legalább egy köszönömöt suttogni, de tudtam, hogy erre amúgy sem lenne semmi szükség. Annyi elég volt neki, vagy annak, aki őt küldte, hogy elkezdtem magamon segíteni, és nem toporogtam egyhelyben, célok nélkül.