Mai animáció összeállításotok, plusz közérdekűnek álcázott személyes közlemény és egy rohadtul egoista író bejegyzés...

- Nézem, ahogy vérben ázik és megfullad- suttogta remegő ajkakkal, azzal az utánozhatatlan, letörölhetetlen vigyorral a képén, amelytől csak még elvetemültebbnek, sőt elmebetegnek tetszett.Nem tudtam mire vélni újabb titokzatos hozzászólását, amit nem is tekinthettem annak, mivel teljesen eltért a témától, csak belekiálltotta a világba újabb játékának kulcsszavait, hogy tudassa, ma is valami olyan képtelen eszementséget fog cselekedni, amire az emberek még nincsenek felkészülve, de talán sosem lesznek.
Előttem nem kellett titkolnia. Viszont ha akárki mással beszélt, mintha tíz kilónyi morfiumot injekcióztak volna belé. Fegyelmezettek, kőkemények voltak az arcizmai, és a szerencsétlen ember, akinek meg kellett tapasztalnia jelenléte nyomasztó hatását, már csak annyit érzett jelleméből, mintha épp a szél süvítene az arcába, miközben súlytalanul zuhan a pokol a bugyraiba, azzal a megmagyarázhatatlan ernyedéssel az egész testében, mintha már belenyugodott volna a sorsába.
A mélybarna szemeiben jelenlévő tébolyodott tűz már a lényem részéve vált. Nem égetett meg.
-Mi? - kérdeztem tőle hidegen, és már meg sem fordult a fejemben, hogy eszmefuttatást végezzek az előbbi értelmetlen mondatáról, mert fölösleges, úgysem érteném meg.
- Az emberek, a ház, a város, a szomszéd macskája - nézett rám jelentőségteljesen - Minden!
Felvihogott. Továbbra sem veszítettem semmit a nyugalmamból, elvégre ő megtehette, nála ez nem volt szokatlan, hisz ő volt maga az ördög, akinek egyetlen gyengéje a mindig gondosan tiszta és makulátlan Vivien Westwood öltönye, a bűn Napóleona, aki mindenki másnál jobban tudta, milyen a játék, a színtiszta gonoszság igazi öröme, Jim Moriarty.

Bizony, ez itt egy részlet, illetve egy gondolat csupán az új Sherlock fanficemből, amelynek a lényege... Describing Jim Moriarty. Ó, igen...jól tudom, hogy közel lehetetlen, de mégis megpróbálom megérteni ezt az őrülten zsenilás manuszt. Említettem már, hogy mindenképp fogok írni Jimről, de ötletem sem volt, hol kezdhetném. Nos, ma olvastam egy kiváló Jim/Seb ficet, aminek igazán választékos szóhasználata és egy dilis, hozzájuk illő, igazából semmitmondó, de az ő esetükben mégis mindent leíró cselekménye van.
Nee, miért gondolod azt, hogy most én is fogok írni egy Jim/Sebastian ficet? :D Majd később, mondom, hogy előbb kell egy diszkrájbolós, mert anélkül egyszerűen semmire sem mennék, ha Jimbóról van szó, muszáj egy kicsit fejtegetnem őt. És az előbbi kis drámai, sokkoló hatású piszkomhoz adni némi emberi adalékot is, úgy érzem, hogy van benne. És igazából tartom annyira zseninek ezt a karaktert, és le is jön róla, hogy tudja, hogy az emberséggel és a szeretettel is lehet nyerni, gonosz célokkal.

Úgyhogy ez lesz még. :) Rosemary is már jócskán figyelget, A katedrális hoz III-mal pedig egyelőre vége lesz a gyönyörűm felelevenítésének. Most csakis Rosie-ra fogok koncentrálni, mert még nem tudom, lesznek-e több Sherlock novellák. ( Rosie-n kívül most nem utazom hosszabb lélegzetű művekben.) Ja, és még egy csodás hozzáfűznivaló! :D Végre valahára rendesen megalkottam egy magamról szóló menüpontot, fasza, ego-központú, de hát ez az egész oldal én vagyok. :P Úgyhogy nézzetek bele: A szerkesztőről

Amúgy tökre befigyelgetnek ezek a kis zöld színek itt a bejegyzésben, tisztára bejön ez a mizéria.

bisous, bisous