Igen, ez itt a Django Unchained, kölkök, amelynek minden második mondata, hogy ott ül egy szerencsétlen szerecsen egy lónak a hátán.
Erre még visszatérünk. No de mielőtt összefoglalnánk mai fogyasztott termékünket, tegyünk egy kis helyzetjelentést.
Rohadtul örülünk neki, hogy a nyolc méteres havacska rohamosan olvadni kezdett, amelynek persze a hátránya, hogy az egész udvarunk úgy néz ki, mint egy kisebb árvíz sújtotta terület. Egyébként jó eme hosszúhétvége második napja is, hajnalban befejeztem a Szent Johanna Gimit, és hát tiszta keserű ízzel a számban aludtam el, mivelhogy pár hónap múlva ugyanez fog történni velem/velünk is...na ja, csakhogy én nem Párizsba megyek és nem Cortezzel. xD (Nem, ne mondjátok, hogy spoiler...perszehogy elmegy vele Párizsba! Mégis mit hittetek?!) Azzal viszont azt hiszem, nem lövök le semmi jót, hogy elmondom, annak ellenére, hogy én brutális csavarokat vártam a végére, inkább a szívemet facsarta ki az emlékekkel. Mivelhogy most tééényleg minden úgy rendeződik el, mint a valóságban, nincs benne semmi drámai elválasztás, Amerikába költözés, persze természetesen az elkerülhetetlen leérettségizést és továbbálást kivéve. Esküszöm nektek, tényleg fájt, hogy vége, és az, hogy ez a könyvsorozat idegbetegségen (meg persze halálos szerelmen :D) kívül mást is kiváltott belőlem, az egyszerűen eeeelképesztő.Szép volt, kis lányregény, igazán szép. A végére pedig csak ennyit: Nagy Zsolt, én is bírlak! :D :D (Máday) és persze Tündérsrác életművész úr Ricsim. ♥
Öhm tehát befejeztem a könyvet (búúú :/ ), gyorsan megtanultam hétfőre, éés felturbóztam a zenelejátszóm egy csomó klasszikussal meg néhány új dallal is. Néhány Pink Floyd, Led Zeppelin, Guns N Roses, Nirvana, RHCP a maiak közül pedig Imagine Dragons, Panic! At the Disco (yaap, őrülten félek az énekesétől, de van valami nagyon durva a karakterében...), Hollywood Undead, Paramore új száma is rákerült. Volt itt Vivi is, várdöntögetősöztünk Honfoglalón, meg játszottunk egy ilyen ügyességi játékot, amiből van húsz szintet átvittünk a vége pedig kiadós agyfasz lett. xD
Óó, és micsoda hírek, elkezdtem dolgozni az új novellaciklusomon, aminek különlegessége, hogy igen, ciklus lesz, ééés az írói műfajaim debütálása, tehát elég szórakoztatóan oldom majd meg a saját magam által ötvözött műfajokkal. Muhahaha. :D



Moost pedig térjünk is vissza vizujalizációs élvezeti cikkünkhöz, a Csángóhoz. Műfaját tekintve...hmm, a spagetti-westernen kívül, ami közel sem olyan finom, mint amilyennek hangzik, egy tipikus Tarantino-film. Mély karakterkidolgozások, irreleváns ám hatásos dialógusok, ész nélküli vérontás, töménytelen mennyiségű Samuel L. Jackson...ja. Ha szereted, szereted, ha nem, nem. Igazából szerintem valami iszonyat jól nézett ki. Azon sem csodálkoztam volna, ha egyszer csak beugrik a képbe Bud Spencer vagy Terence Hill, annyira elhittem. És igen, Tarantino szokásos armadája, ám meglepően újfajta kidolgozással, ennek a filmnek minden cseppje külön-külön nyalogatnivalóan finom, az abszurd rasszistapoénoktól a kezdve, a karakterek és a színészi játékon át a látványig és a mondanivalóig.
A történetünk röviden, hogy amikor Dr. King Schultz, as. Christoph Waltz felkeresi a fekete rabszolgát Djangót, Jamie Foxxot, majd rövid időn belül öldöklős partnerprogramba kezdenek, a pofátlan, aranyértékű beszólásokkal operáló volt fogorvos kitanítja a  meglepően okos, felvilágosult, ám elég bosszúszomjas Djangót, a fejvadászatok közben beugranak megmentei Mösziő Khandi (Leo DiCaprio) fogvatartásából Django nejét, Brünhildát. Ami persze nem olyan egyszerű, hiszen ott van Samuel L. Jackson, akinek senki sem jegyezte meg a nevét  a film három órája alatt, de nem is kell, hiszen ő Samuel L. Jackson! Aki kinyitja a száját, és dől belőle a mérhetetlen obszcénitású, de közben kibaszott frappáns és intenzív röhögőgörcsöt okozó nem, nem arany, hanem esküszöm, folyékony fluor. Houly Jesus, beszartam tőle. De igazából mindenkitől ebben a filmben, mint mondtam, minden szegmense külön-külön durran nagyot, és a forgatókönyvben lévő dialógusok egyszerűen eszméletlenek. Meg ne merjétek nézni, csak angolul...eredeti megírt formában kell ezt hallani. Igen, csak a párbeszédeket említem, hiszen persze, a történet fenomenálisan dolgozik a mondanivalójával, azt a gyerekek, örökre megjegyeztem, hogy ezeket a tetteket tényleg elkövették, de könyörgöm, a gondolkodás után bamm, egyszercsak repülnek a fejek, a fogak, a nemiszervek, miinden csupa kecsupszósz én meg csak kapkodom a fejem. Fogalmam sincs, milyenek voltak az akkori fegyverek, de hogy a jó égben repül már ki egy emberből tíz liter paradicsomszósz egy golyó találata által? Nem tudom, vagy Djangónak valami különleges képessége volt, barmannek, készült, vagy mi a szösz, mert csak nála repültek a belsőségek úgy, mintha labdákkal dobálóznánk...igen, viszont ennek ellénére, mint mondottam, kiválóan ragadja meg azt a szörnyű történelmi korszakot, amelyet ábrázolni akar. Annyira emberi, hogy már szinte embertelen, ha szabad ezt mondanom. Nem hiteti el velünk, hogy nya, esti mese, a rabszolgákkal milyen igazságosan bántak, mert abszolút nem, és szerintem ez egy mai érett, haladó gondolkodású embernek felfoghatatlan. Nekik tényleg nem volt poén felháborodni azon, hogy egy nigger lovagol...és azt látni, hogy szinte minden ember, kivétel nélkül ennyire hihetetlenül mocskos rasszista, valami iiiiszonyatos groteszk humort visz az egészbe. A nagyurak házában az az önsimogatóan kedves perverzitás, amivel a szegény afroamerikai szolgáikat illették. Szépen felöltöztették őket, aztán gondoltak egyet, és letépték róluk a ruhát. Nekik ez halálkomoly, elfogadott viselkedés, mi meg csak ülünk a képernyő előtt, mint a hülyegyerekek.
A hetvenes évekbe westernjeibe kalauzoló operatőri munka és a pofátlan szöveg mellett, mint mindig, a zene sem volt elhanyagolható. Ez a film azért mutatja be elképesztően hitelesen a fekete rabszolgaság korszakát, mivel nem csak magának marad a témával, hanem ezt átadja az audienciának is, azáltal, hogy mennek a beszólások, amik levágnak téged a fotelból, miközben annyira undorító és igazi jeleneteket látunk a feketék akkori életéből, hogy épp mikor már mennénk ki a szobából, az istentelenül laza zene csak úgy, mintha egy érző lény lenne, odaszegez a székre. Woohoo, tíz millió darabot ide a soundtrackből! Oké, oké, de mondjuk (szerintem) Tarantino ezt már valahol annyira jól akarta megoldani, hogy betett egy ilyen minden határt átvágó rap számot a kellős közepébe. Hát nálam ez kiverte a biztosítékot. :D Ez már annyira vicces, és szájbarágóan fájó ítéletet tuszkol rád az emberi faj képtelen sztereotipizálásáról, hogy...kész, végem, ez már túl jó.
A szereplők összefoglalásáról annyit, hogy Christoph Waltz még ennyi idősen is tud a haverod lenni, Samuel L. Jackson természetesen maga az izomtól (vagy nem éppen az izomtól...) duzzadó Atlasz, Jamie Foxx pedig egyszerűen a való világbeli hős! De van itt még valaki...Candy, akinek folyamatosan szakadtam a nevén. Nemazér, de szeretném megtudakolni a kedves Oscar-bizottságtól, hogy idén hova a francba tettétek ti DiCapriót?! Az az ember már mindent megtett, hogy elismerést kapjon, erre itt eljátssza még azt az utálnivalóan nyálas cukormáztől fröcsögő főgonoszt, aki fekete verekedéssel foglalkozó földesúr, és a kisugárzásából, már tíz méterről is látod, hogy legszívesebben egy kanál vízbe fojtanád, miközben elnáspángolod egy kiéhezett plüssmackóval...ésés rá sem bagóznak. Gyjízusom, pedig esküszöm, ha van olyan, hogy verbális nemi közösülés, akkor DiCaprio és Jackson együtt a képernyőn brutális pornót nyomtak le. Hihetetlen.
Nos, igen, akár Tarantino rajongó vagy, akár nem, ez a film kö-te-le-ző. Iszonyúan hosszú, és persze egyes részeket le lehetett volna bontani rövidebb szegmensekre is, ahelyett, hogy a végén kimázoljuk a fél házat vörösre és lekezelő hidegvérrel játsszuk Horst Fuchst, aki egy jól irányzott golyóval mixeli össze a teleshop legújabb turmixgépében az emberek belsőségeit.
Ez volt a magyar Csángó népi tánc legújabb jelenete, csekkolják a legközelebbi táncórát is, amelyen feltehetőleg egy újabb bal oldalt megtalálható listánkon lévő vizujalizációról fogunk elmélkedni.