Kövezzetek meg, de még nincs velömény semmirűű...habáár

It's adventure time! *szivárványthány*
Yapp, tegnap még mindig nem voltam a toppon, fájt a fejem, fáradt voltam, minden bajom volt már, kész összeesküvés-elméletek születtek az agyamban minden húsz másodpercben...úgyhogy széépen mindent kitöröltem azzal, hogy két óráig eme csodálatos alkotást bámultam, a Kalandra fel!-t. És kajak jót tett. Jake, az eb és Finn,az ember....olyan cuki, hogy mindjárt felpofozok valakit. Ném ám, szerintem csak agyamra ment ez a lótoj idő. :/ Most kezd kisütni a nap. Na, szóval ezzel kapcsolatban annyit említenék csak meg, hogy akármilyen bajod van, agyaddal, lelkeddel akkár fizikailag! nézzé Kalandra fel!-t. Huss, csak úgy elszállt ettől az abszurd egyszerűségtől minden agyrohasztó problémakitalációm.
Ok, de akkor most, hogy pszichológiailag is segítsek magamon, levezetek itt egy dolgot magamnak. Végül is az én elmém épségéért van itt ez létrehozva, úgyhogy kuss.
A félig-meddig kitalált problémám a következő: neem bííírok...egyszerűen nem tudom átolvasni a régi írásaimat. Sem újakba belekezdeni. Annyira rá vagyok görcsölve, hogy értékeset alkossak, hogy már nem is merek. éééés egy ez kibszott nagy hülyeség. De az istenért sem tudok magamnak önbizalmat adni. hajj. Face with it, bitch. Ma kijavítom az Andzse pályázatára elküldött munkám, és úgy fogom ide feltenni. Nem. Az írók bátrak. Szabadszelleműek. Tudják, mi a hiba a munkáikban. Kijavítják. És értékeset alkotnak. Csak nem 15 évesek.  Fogalmam nincs, hogy nézzek ezzel szembe. Annyira szeretnék az írással adni valamit, hogy nem tudok rá hobbiként gondolni. Pedig másoknak azért van már kész annyi munkájuk, mert igazából hobbinak veszik. Jó, persze azok nem valami magasröptű cuccok. Azt hiszem, hogy ebben is kéne valami középutat találni. Vannak szabályok. Amiket megfogalmaztam az előző ilyen ars poeticaszőrű elmefuttatásomban. De ezek nem konvenciók. Nem egy bizonyos norma által ránk rótt kötelességek,  csupán ettől lesz jó egy írás. És van, hogy nem mindig csak ezeket kell nézni. Hanem azt, hogy mit szeretnénk. Mi az a történet, amit szeretnél írni? Ami te vagy? Talán ezeket ha ötvözöm...nem fogalmazásmódi szempontból meg: ki  mondja meg, mitől lesz jó az írásod? Mást ír egy 15 meg egy 30 éves. Ez az egyik oka, amiért nagykorúságomig nem szeretnék kiadatni semmit. Jó, azt még a három éves kisgyermek is tudja, hogy nem írunk tvájlájtot. Ez is egy ilyen nem-konvencionális szabály. Miért? Mert nem jó, semmi nem jó benne, nem értékes! És azt hiszem, hogy még ezt az egy tényt kell elfogadnom magammal kapcsolatban. Nem vagyok felnőtt. És csak én fogok szenvedni, ha úgy szeretnék írni. Sokat kell még tanulnom, sok élethelyzetet kell megélnem. Ha el tudom fogadni azt, hogy egy olyan szinten kell profi írónak lennem, ami a 15 éves mércéhez van, akkor talán működni fog. Szeretnék jó lenni.
Itt a másik dolog. Szinte minden írni vágyó embernek vagy tíz csillió regény kezdeménye van. Nekem egy sincs. (Csak egy cselekményvázlat....) Na és ez miért? Mert nem bízok meg saját magamban. Eddig csak rövidke novellákat vagy hasonlókat írtam. De lassan meg kell bíznom a képességeimben, és kipróbálni mondjuk megírni egy kisregényt. Jó lenne, ha valaki segítene megtudni, hogy ki a jó író. Csak sajnos aki mindenre megtanított gyerekkoromban, már elment. Végül is minden nagy név a magyar irodalomtörténetben ugyanott kezdte. Gyerekként írogatott. Azt hiszem, hogy nem akarok nagy író lenni. Olyan író akarok lenni, akit szeretnek, és aki boldog. Idealizmus ez már magasfokon, kölkök. Krúdy Gyula is nagy író volt...szánalmas élettel. Ha egyszer beszélhettem volna vele, azt mondtam volna, hogy inkább dobja oda a személye körüli legendákat és azt, hogy bohém íróként tisztelik, azért hogy legyen élete. Egyátalán össze-e fér a normális élet azzal, hogy jó író légy? Szeretem az írókat és sokuk életrajzának megismerése gyakorlatilag arra döbbentett rá, hogy feláldozták magukat azért, hogy adjanak meg írjanak. Nem szóltam, hogy tényleg idealista elmélkedés lesz? :D Azt már mondtam, hogy Hemingway a példaképem. De ő sem volt ám boldog. Soha életében. Nem is tudom, de a gyász és a teher úgy lengte körül minden mozdulatát, hogy én beleőrülnék. Hát, kicsit ő is beleőrült. Mi pedig csak a Nobel-díjas öreg urat látjuk benne, aki nagy életbölcsességeket fogalmazott meg. A magyarok közül lássuk csak a kedvenc threesome-omat, Csáth Géza, Kosztolányi és Karinthy. Basszottul nem voltak komplettek, az is száz. :D Bele tudnék fulladni az írásaikba, de ha most élne, konkrétan félnék Csáth Gézától, még megmérgez morfiummal. xD Nem, még olyan életet sem tudnék folytatni a bolondozáson kívül, mint Kosztolányi és Karinthy. De ha észreveszitek, az életbölcsességeket is csak a poklokat megjárt emberek tudják megfogalmazni igazán.  Ééés már nagyon belementem mindenbe, szóval kanyarodjunk egy kicsit vissza...
Akkor összegezzük. Milyen író akarok lenni? Olyan, akinek a hírnévhez nem kellenek botrányok. Nem erőszakol meg kisgyerekeket, meg ilyesmi.Olyan, aki tudja élni az életét az írás mellett, de egyben tud értékeket adni és azért vannak magasröptű gondolatai. :D És a kérdés, hogy menni fog-e ez úgy, hogy közben magamhoz képest normális maradjak, és főleg, hogy úgy maradjak keresztény, hogy azt ne erőszakoljam rá másokra és Isten ments a propagandaírásoktól. Nem tudom, hogy lehet-e így. És szétvet tőle az ideg, hogy ezt senki nem tudja nekem megmondani. Ha rájövök egyszer, az jó lesz. Azt hiszem, ha megtudom, hogy ki is vagyok valójában, akkor jó író leszek. Nem nagy író, de jó író. És boldog ember.
És mi van most? Mi lesz a mostani énemmel? Úgy döntöttem szabad leszek. Azt fogom írni, amit szeretnék. Ha most nem tudok mesét írni, és feltételezem, mert mesét csak felnőtten fogok tudni írni (de ez egy másik eszmefuttatás), akkor nem lesz beküldve a Janikovszky pályázatra. Úgysem számít már a suliba. És talán ha azt írom, amit szeretnék, és nem akarok majd belerakni olyan élettapasztalatokat, amik nincsenek meg, akkor lehet, hogy jó lesz. De még nem tudom.
Öhm, csak hogy szakadjunk el egy kicsit ettől az életről merengős melankólikus hangulatomtól, elmagyarázom a mesék írásáról szóló teóriát. A mese definíciója azon kívül, hogy csodás elemekkel átszőtt kitalált történet, az, hogy az emberek érzelmeinek, vágyainak olyan történetbe írt átültetése, amelyekből a gyermekek tanulságokat szűrhetnek le, ám! a felnőtteknek egészen mást jelent. Ezért van az például, hogy Exupéry Kishercege gyerekkorom egyik legelvarázsolóbb története volt, most viszont akárkit megkérdek, a válasz mindig az nagy bölcselkedve, hogy nem biztás ám, hogy arról szólt...hát bekaphatjátok, mert mindkettő igaz! muhahaha. Szerintem a mese azért jó dolog, mert iszonyat sokat ad minden korosztálynak.  És tinédzserkorban szerintem azért kétes helyzetű mesét írni, mert vagy fatális baromság lesz, és semmi értelme, vagy van benne néhány már eredetileg is megfogalmazott megmaradt társadalmi érték, ami király, but who cares? Szóval ha azért van is benne tanulság, az már eleve olyan, amit a gyerekkor meséiből megtanult a tinédzser, de még nem lépett át abba a korba, hogy ezeket más szempontból is értelmezni tudja, tehát nem tudja gondolatait megfelelően átültetni egy mesébe, mert ugye nem pontosan érti a mese kétfajta lényegét. Okey, elismerem, lehet a harmadik eset is, amikor a változó agyacskánkkal elvont dolgokat tudunk képzelni a mesébe, ezért jó mese...lehet. Nemm tudom, nekem ez az elméletem a meseírásról. Persze attól még lehet meséket írni, meg minden, és lehet, hogy én reagálom túl azzal, hogy már megint nem elégszem meg egy bizonyos életkor adottságaival. De néha az is van, hogy túl sok apróságot látok meg a dolgokban, és az egészet elbszom vele, mert képtelen vagyok egyszerűen látni az írásban. Tanuljam már meg, az istenért kiválasztani az arany középutat...



Hát igen, így érzem magam, amikor ilyenekről nyomok le magammal vitákat...xD  Jelenleg asszem csak azt tudom, amit Esti Kornél: Jó lenne már végre valami olyan, ami biztos, hogy én vagyok.
Hajh, ezt most berekesztem, és kibogozom végre magamban, hogy mit fogok írni.